Milyen is?

Részletek Vekerdy Tamás: Kamaszkor körül című könyvéből:

"VITATKOZIK? CINIKUS?
 Viták.
A kamaszt, az ifjút sokszor vádolják azzal, hogy vitatkozik a vita kedvéért. Hogy nem érdekli igazán semmi-hogy nem az igazat, nem az igazságot akarja megtudni-, hanem csak vitatkozni, csak szemtelenkedni akar.
Hogy cinikus.
Hogy nem ismer értékeket.
Hogy nem hisz semmiben.
Hogy mindenben kételkedik.
Hát igen. Az ifjúkorba futó kamaszkornak életkori sajátossága a kétely. A normális kamasz kételkedik. Kételyével vitát provokál- ha van kivel vitatkozni. Ha van olyan ember a környezetében, aki a fenntartás és megalkuvást nélkül szembeviszi a kamasz kételkedésével a maga legszemélyesebb hitvallását. Szinte azt mondhatnám: mindegy, hogy milyen hitet, csak személyes legyen. Az ő hite legyen. AZ ő meggyőződése. 
A kamasz ugyanis azért kételkedik és azért vitatkozik, mert saját hitét keresi.
Ma mondok neki valamit-késhegyre menően vitázik velem.
Holnap pedig esetleg elismétli az én érveimet, mint a sajátját, valaki mással szemben, aki most azt mondja, amit tegnap ő mondott nekem.
Magáért a vitáért vitatkozik-szokták mondani, de ez nem egészen így van.
Ki akarja próbálni az érveket- ki akarja próbálni a hiteket- ki akarja próbálni az embereket.
így érik meg majd önálló gondolkodásra."

"AZ IDEÁL
Hasonlítani valakire, azonosulni valakivel, valakit mint mintát követni, ez neveli a gyereket, ez teszi számára lehetővé azt, hogy később majd valóban önmagává válhasson.Természetes, hogy a kisgyerek szüleit követi, utánozza.
Hozzájuk akar hasonlítani, miközben ugyanakkor el is taszítja újra és újra magától őket- és ez a folyamat már nagyon korán megkezdődik, már két, három éves korban. Belekapaszkodik az anyjába, apjába- de ugyanakkor toporzékol, hogy "egyedül, egyedül!" akar valamit megcsinálni. Persze úgy,  ahogy éppen szüleitől látta. Ez az azonosítás folyamata: beépítem magamba az ő tulajdonságait- és ezt csak úgy tudom megtenni, hogy közel állok hozzá, szeretem, azonosítom magam vele-, de miután elsajátítottam, amit így tanultam, akkor ellököm magam tőle, elkülönítem magam, hogy most már egyedül próbáljam ki: tényleg tudom-e?
És a pszichlógusnak kissé szorongva kell beszámolnia arról, hogy ha kamaszgyereket vizsgál, nagyon gyakran találkozik azzal, amit az ideálképzés zavarának neveznek.
Ami abból fakad, hogy korábban nem volt kihez hasonulni, keveset volt otthon  a szülő, nem volt jelen érzelmileg, nem volt jelen valóságosan, nem engedte közel a gyereket- most pedig, a kamaszkorban hiányzik az ideál, a személy szerint jelenlévő idegen ember, akiért rajongania vagy lelkesedni lehet, akit követni érdemes.
Azért idegen, mert most, a családtól elszakadóban már csak egy idegen nyújthatna érvényes mintát a kamasznak, de ehhez az idegenhez viszont csak akkor tudna igazán hozzákapcsolódni, ha jól és biztosan kapcsolódott volna kisgyerek korában szüleihez."

" A másik oldala pedig az, hogy viszont mi, felnőttek sokszor megrekedünk egy szűkös kamaszkorban, a kamaszoknak abban a zavarosságában, amelyikről Weöres Sándor ezt írja:

Az ember még nem ember,
csak zavarosfejű, veszélyes kamasz.
Az ember akkor lesz ember, 
ha átvilágítja önmagát, 
s a belső világosságból
a külső világba sugarat bocsát.

Én azt hiszem, hogy a kamasz kamaszkorában még éppen valami ilyesmire törekszik.
Hogy átvilágítsa mélyéig önmagát...
Én azt hisze, hogy ebben láthatatlanul és érzékelhetetlenül segítenünk kellene őt-azért láthatatlanul és érzékelhetetlenül, mert csak  így fogadja el a segítséget tőlünk, felnőttektől.
Mellette kellene állnunk, és akkor majd ő is fog segíteni nekünk, hogy könnyebb legyen őt- hazugul, lustán, szemtelenül, szerelmesen, magát emésztően is- elviselni.
Hiszen neki magának is el kell magát viselnie- nemcsak minket-, és ez elég teher a számára.
Elviselni-ezt mondtam szemérmesen.
De tulajdonképen erre gondoltam: szeretni."