mesék borogatáshoz

Most, hogy egy hete minden nap meglátogat a hőemelkedés nevű kis lényecske, és egészen megállt nálunk az élet, sok mindenen elgondolkozom.
Például eszembe jutott, hogy régen milyen szenvedéssel vészeltem át a lázmérés alatti tíz percet, persze a Mama mindig mesélt közben, de akkor is: szorítani kellett, és várni, várni...
Ma már ezt jobban viselem, igaz, hogy már unom is ezt, az utóbbi napokban rendszeressé vált szokást..
És este, a fotelben ugyanúgy percenként nézem az időt, mint régen, csak napközben megy el a sok tíz perc hamar, valamilyen mozgókép segítségével.
És az, hogy itthon különös az élet, az annak köszönhető, hogy nem igazán folyik. Ez jól is esik, folynak át egymásba a napok, sok fimet nézek, rengeteg cikket olvasok, és az ATV-t is többet bámuljuk este. Nem tudom, hogy előfordult-e már, hogy hétköznap éjfélkor a Mamával ország-városozunk, de gyakrabban kéne ilyet csinálni.
Csak furcsa, hogy a külvilágból nem sok dolog jut el hozzánk, és nyomasztó, hogy majd mennyi tanulni valót kell pótolnom. Máskor, ha beteg vagyok, a Mama, a Samu hozza a híreket a suliból, a világból. Most csak a Papa az, aki időnként élelmiszert és időjárás jelentést hoz kívülről, de ő is főleg itthon van. A többit csak az ablakból látjuk.
A Samu Boszniába utazott, a Papa itthoni lény, a Mama meg eltörte a kislábujját.
Micsoda család? Lehet, hogy tudat alatt sztrájkolunk?