"Hej, óvoda,
óvoda,
de fényes az ablaka,
de tágas az ajtaja,
de szép tiszta
minden terme,
zsibong a sok
gyerek benne;
olyan, mint egy kacsalábon
forgó, ékes palota.
Hej, óvoda,
óvoda,
de sok gyerek
jár oda:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kováts Vicu – tíz,
tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
ahová indult a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze kölyökmackó."
(Kormos István: Vackor az óvodába érkezik)
Tíz éve ballagtam az óvodából. Az egyetlen intézményből, ahonnan sohasem vágyódtam másikba, és mindig jól éreztem magam. A három óvodai évet sokszor sírtam vissza, és sokáig nem értettem, ha valaki mondta, hogy ő nem szeretett óvodába járni. Most már látom, hogy óriási szerencsém volt a drága óvónénikkel, az óvoda igazgatójával, és a csoportommal is.
Az óvoda első reggelén nagyon sírtam, aztán egy ideig egyedül játszottam, de hamar barátokat szereztem. Az első évre alig emlékszem, de a Mama szerint már akkor is nagyon szerettem járni, az udvaron néha a Samuval is játszottam. Arra viszont emlékszem, hogy az óvodai farsangok közül csak az elsőre mentem, mert a másik kettőn beteg voltam, és ezt azóta is bánatosan emlegetem..:)
Magára az óvodára részletesen emlékszem, pláne, hogy 8 évig mellette mentem el iskolába menet, és sokszor vissza is látogattam. Rengeteg kisebb dolog is megmaradt bennem, sokkal több talán, mint alsós koromból. Az ágyak, a szőnyeg, a babakonyha, a tükör, a falon lógó hangszerek, amiken Elvira néni gyakran játszott nekünk, a kis székek és asztalok a wc előtti piros pöttyös függöny, a festések, játékok, az udvar összes szeglete, a szülinapok, amikor mindig mindenkit megünnepeltünk és ajándékot kapott, az hogy az egyik kisfiú sosem bírta elviselni, ha énekelünk vagy valami hangosabb dolog van, az, amikor a Papával reggel versenyeztünk, hogy ki veszi föl előbb a cipőjét, a délutáni alvás, amikor több százig számoltam, hogy végre elaludjak, az amikor az egyik kislány álmában azt a diós verset szavalta, amit aznap tanultunk, a ballagás, amin olyan büszke voltam, a rengeteg önbizalom, amit éreztem, minthogy azt is, hogy a legokosabb vagyok ott, mert ezt sokszor érzékeltették velem, az udvari játékok, amikor a kerítés mellett kérdezgettük a járókelőket, hogy "elnézést, nem látott egy macskát?", mert egyszer láttunk egyet, és egész évben azt kerestük, az, hogy egyszer ott esett ki a fogam, a martonvásári kirándulás a dadusnéninkhez, amit máig is emlegetek mindig, amikor elhalad a vonat Martonvásár mellett, a kakaó, és az, hogy nem értettem miért köszöni meg olyan sok ember nekem, hogy csak én játszom néhány gyerekkel.
Imádtam az óvónéniimet, azt, hogy ők is imádtak, az ovistársaimat, és azt is, hogy nem voltam olyan kritikus és előítéletes, mint most.
Furcsa, hogy ennyi minden megmaradt bennem élesen, és persze még ezernyi kép is és hangulat, pedig már tíz év eltelt! Azt hiszem nem véletlen, hogy sok évig óvónéni akartam lenni.
Érdekes kimondani azt, hogy tíz év, hogy már én is átéltem tíz olyan évet, amire jól emlékszem, és tíz éve már nekem is volt olyan jelentős eseményem, mint az, hogy elballagtam az óvodából.
Azt hiszem, jövőhéten belátogatok.
Martonvásár
Piroska-jelmezben.:)
És egy bónusz kép Samu óvodai farsangjáról, amikor én még nem is voltam ovis, csak ott doktornősködtem köztük. :)
Amint megláttam ezt az albumban, rögtön a mostani helyzet jutott eszembe. Szóval ezennel ezzel a képpel szeretném megköszönni Samunak (és osztályának) az utóbbi hónapokat.
